Amikor délután átmentem, akkor Emma éppen játszott a matricás cuccal, a kismama pedig sírva ebédelt fél 5-kor, mert arra sincs ideje egész nap. Arról volt szó, hogy délután megyünk korcsolyázni, mert én vagyok az a nagyi, aki ebédet viszek hármuknak, és délelőtt meg délután is elviszem otthonról a gyereket sétálni, játszózni, mert egy újszülött mellől nem lehet egyelőre mozdulni. Igen, de Emma otthon akart maradni, nem volt kedve sehova menni. Én tanácstalanul tébláboltam, és vártam, hogy hátha meggondolja magát. Végül egy óra múlva elindultunk, és nagyon jól érezte magát az Adventi forgatagban. Sajnos, egy három évesnek sem időben, sem térben még nincs tapasztalata, ráadásul már korán sötétedik, nyilván az órát sem ismeri. Így csak én mondhatom neki, hogy késő van, induljunk haza. Nem, hozzád akarok menni, és mesét nézni!- alkudozik. Amikor haza vittem folytatódott, mert mindig mást akart, nem akart vacsorázni, inkább mesét nézett volna. Persze a szülői szigor elől védőbástyaként engem érzett maga mellett, így egyre inkább nyafogott, és nem fogadott szót. Ekkor az anyja és az apja is ÜVÖLTENI kezdett vele, Emma sírni kezdett, én pedig behúzott nyakkal sírva hazakullogtam.
Nem értem, hogy miért nem lehet egy három éves lelkivilágát megérteni, amikor most született testvére, napokig az anyját sem látta? Miért nem lehet egy kicsit engedékenyebbnek lenni vele, hiszen most össze van zavarodva, és csak azért rossz, mert több figyelmet, szeretetet szeretne. És csak azt látja, hogy egy pici baba van állandóan az anyja kezében, de ha nem, akkor is megváltozott az otthoni világ.
Igen, azért értik meg egymást a nagyszülők és az unokák: mert közös az ellenség.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: